Dsida Jenő versei - 22 Október 2011 - Blog - Best Friends Club

 
Best Friends Club


Best Friends Club
♫ ♫ ♫
Honlap-menü
Még több rádió
Mini üzenő fal
 
500
♫ ♫ ♫
No Sleepin'
♫ ♫ ♫
Dj Paz-Rolunk Szol
Látogatottságunk


♫ ♫ ♫



Google PageRank

Comments: 559
Fórum: 271/3490
Photo: 152
Blog: 201
Videótár: 910
Directory: 21
Games: 298
Guestbook: 47
Kereső



Web
Best Friends Club
♫ ♫ ♫
♫ ♫ ♫
♫ ♫ ♫

Nyitólap » 2011 » Október » 22 » Dsida Jenő versei
13:56:24
Dsida Jenő versei

Dsida Jenő versei


(1907-1938)
Behunyt szemen át
Álmos vonatok dohognak a ködben,
gomolygó nagy mezőkön.
Régi pogány templomok ajtajában
illatosan csap fel a tömjén.
Pán isten nyomában
borzongva, tülekedve fázik
nagy meztelen sereg.
S az országúti Krisztus sír a kereszten.
A szökőkút csobog a kertben,
elmélkedik a lucfenyő, -
holt levelek közt ringva a tavon
szerelmes párok csónakáznak:
Ruganyos, őszhajú aggastyánok
ifjan kacagnak a szélbe
s csak az lesz öreg, nagyon öreg,
ki megunta az életet.

 Sárba zuhan a nap

A tegnap is elment, a holnap is elmegy,
az öröm is elment, a bánat is elmegy -
Udvarunkon a cseresznyefa
minden tavasszal kivirágzik.
Csókot is adtam, erőt is adtam.
Sokért cserébe keveset kaptam.
Egy gazdátlan burnusz üget
a forró Szaharán.
Agyvelőt tépnek, ideget falnak
örökös csaták, új forradalmak,
de kedvesem szájszéle égő,
piros, mint a vér.
Harangok szólnak, engem temetnek,
nedves sírokban holtak nevetnek;
bizony mondom, egy szép napon
sárba zuhan a nap.
Apám is meghal, fiam is meghal,
a színek ordító rendje is meghal
s görnyedt háttal a kusza vonalak
értelmét keresem.

 Megint csupa kérdés

Hát nem volt boldogabb az ősi Semmi
az új semminél, mely valaminek
tudja magát?
Miért kellett bágyadt mosolygásainknak
önmagukra ébredniök az élet ágyán?
Miért döngetünk véres ököllel, eszeveszetten
olyan kaput, melynek csak egyik pántja
sok ezer fekete mérföld?
Téli estéken keservesen énekelve,
őseink és dédunokáink hajából
miért fonjuk az élet hosszú kötelét?
Miért faljuk fel egymást
akkor is, ha nem vagyunk éhesek
s miért pattan fel gőggel a gerincünk,
ha végigütnek rajta?
S miért nem akarunk lefeküdni ősszel
hullott levelek közé, mint aszott szemét
a seprű alá?
Nagy kerek szemmel is mért nézünk vakon
a forgószelek tátongó sodrába?
S miért lát kicsivel többet az ember,
ha csöndesen ül egy percig... így...
s behunyja a szemét?...

Összefont tenyérrel

Eget kémlelek néma fellegrésen
és szúnyoghadként körül zümmolyog
ravasz talányom: célom, születésem.
Varázsigémet balgán kisúgom
a hazug arcú, kémlő alkonyatnak -
Jaj, ha most ledől széna-trónusom.
A hűvös este furcsa, enyhe-kék
s felötlik a Császár Szent-Ilonája -
(Rémet idézni egy perc is elég.)
Hullott rózsák közt botorkáltam térdig
s hogy koszorúba fűztem annyi jajt,
bolondnak néznek s azt mondják: nem értik.
Kifordultak a nappali kaszák.
Most csak imásan, összefont tenyérrel
könyörgöm ki az éltem igazát.
Szél-korbácsával az éjszaka megver:
Ne kérdezzed és ne merd panaszolni,
hogy miért lettél lélekszemű ember!
Felrémlenek most, akiket kivágott
velem együtt zord zsákjából egy éjjel
és hajdan velem láttak napvilágot:
Vad égitestek, kozmikus csirák.
Csodáló szemű, szelíd kicsi borjú -
hegy tetején kis gyermekláncvirág,
a tenger tükrén ezer szürke hab.
A khaosz sok-sok tudattalan léte,
s tán néhány ember, aki boldogabb.
... A sötétség jó, bársonyszőrű teste
feledtetően hozzám dörgölődik,
jelenést tár a könyörülő este.
Őstragédiám kongófalú boltja
szétpárázódik tudatom alá,
s meglátom, aki - tán lehettem volna:
Hajnalba-borzolt aranyködön át
örökszép Nápoly sötétkék egére
Vezuv füstöli ákom bákomát,
pár csacska kérdést készül odaróni,
s a tenger partján - félmeztelenül
áll egy koldus, víg, boldog lazzaróni.

Kacagnak a hitetlenek

Halad az ember-karaván.
Förgeteges, sohase képzelt utakon,
éjszakák rejtelmes viharain,
félelmeken és csodákon át.
Már-már azt hiszik, hogy álom,
megcsodálják, hogy vannak
s hallgatják a vaksötét éjszaka
fojtott, titkos nyögéseit.
A rémület mereszti fel szemét,
ha villámok vonala villan:
Soha ilyen iszonyatosnak
nem tetszett még a táj.
Mérhetetlen szakadék elől
anyáik könnyével az alján;
hátuk mögött a megrepedt bazalthegy
ugrani készül.
A halálos, dermedt rémületbe
csak a hitetlen vakok röheje csattan:
Semmit se látunk, semmit se látunk,
megőrültetek!

Az emberek

Az emberek ártatlan pici borjakat
visznek a vágóhídra.
Fújtató lokomotívokat csinálnak
s meghajszolják a gyanútalan őzeket.
Az emberek kikacagják,
akik testvérnek nevezik őket,
drótsövényeket húznak, farkasvermeket,
lövészárkokat ásnak.
Az emberek uccát köveznek pokoli zajjal,
lerombolják a költők márvány-palotáit.
Az emberek rosszat beszélnek arról,
akit én szeretek.
Az emberek kitépték harangozó szívemet
s felakasztották a falra:
Róla nézik: hány az óra -
és kurjantanak, ha megáll.

Legyen áldott

Legyen áldott a bánatosan forgó,
kevés jót adó világ
s benne az apró emberhangyák
nyüzsgő céljaikkal.
A folyókban legyen sok a hal,
az erdőkben a vad
s találják meg mások helyettem
az élet békességét.
Legyenek áldottak a nők,
akik a szemembe kacagtak:
Mézes legyen minden csókjuk,
legyenek szép gyermekeik.
S legyenek áldottak a szöszke fiúk,
kik márciusi fényzuhogóban
valami elhagyott mezőn
csontjaimmal játszanak.

Kár mindenért
Be kár az elmúlt ünnepekért,
az elszalasztott csókokért,
be kár mindenért,
amit megírtam.
Mert bizony, bizony úgy van az,
hogy a költőktől elfut a tavasz,
amit ajkukra vesznek,
nincs bennük már.
A kimondott szó elhangzik a fülnek,
a kidalolt vágyak rendre kihűlnek
és fehér lesz az arc,
mint a hófúvás.
Az űrbe röppent minden cél, kiholt vád.
A feloldozott, sirató Magdolnát
nem csókolhatják meg
többé bűnösök.

Arany és kék szavakkal

Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta éteren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetűk közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelíd mosollyal
lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.

Vallomás

Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.
Megtekintések száma: 96 | Hozzáadta: kucika | | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]
♫ ♫ ♫
Belépés
meghívó az oldalra
♫ ♫ ♫
♫ ♫ ♫




Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Discoservice
♫ ♫ ♫
♫ ♫ ♫

  • uCoz - TOP 100

  • Friss zenei hírek

  • FN - hírfolyam

  • Időkép, időjárás hírek
  • Bonfeel
    ♫ ♫ ♫
     photo tancolobika-1_zps60e274f8.gif
    ♫ ♫ ♫
    ♫ ♫ ♫
    A nap vicce
    Gyere velünk
    Copyright - Best Friends Club © by István 2010 - 2017