INDIÁN MESE

Nem kis feladatra vállalkozol, ha a saját lelkeddel barátságot akarsz kötni. Ha az egód és a magasabb Én-tudatod között szeretet-viszonyt akarsz kialakítani. Vagy ahogy manapság mondják: ha önmagadat meg akarod szeretni. Hasonlít ez a vadló befogásához és megszelídítéséhez, melyről gyönyörű vallomást olvastam az észak-amerikai prériindiánoktól. A vadlovakkal ugyanis nem lehet barátságot kötni. Nem akarnak. Nagyon nem akarnak. Rettegnek tőle. Menekülnek előle. Meg kell tanítani őket - így mondják - a "jót akarni." Az indiánok - akik úgy ismerik az állatok lelkét, mint a sajátjukát - azt mondják, hogy nem "betörni" kell a vadlovakat, ahogy azt a nyugati emberektől, elsősorban a cowboyoktól látták, hanem meggyőzni őket arról, hogy a szelídség az ő igazi, boldog lelkiállapotuk. Ehhez szeretet kell, melyet az állat tévedhetetlenül megérez. A szeretetnek pedig - így mondják az indiánok - kétféle ereje van. Az egyik az Erély. (Szigort is írhatnék, de a magyar "erő"-ből képzett "erély" jobb szó.) A másik a Gyengédség. Ha ez a kettő megvan az indiánban, lova s a véle való kapcsolata harmonikus lesz. Először kipányvázzák a vadlovat, s az így keményen őrzött állatot a harcos lassan közelíti meg. "Lónyelven" beszél hozzá. Hogy mit mond ilyenkor, kettőjük titka. Csak annyit hallani belőle, hogy: hóóóó... hóóó... hóóóóó... hóóó... A gondolat a lényeg nem a szó. "Hó... hóóóó... hóóó..." Ez lefordíthatatlan. De a ló érti. Amikor lassan megnyugszik, a harcos egy vékony bőrszíjat kanyarít az orra, a nyaka és a füle köré, s ezt roppant erősen tartja. Innen kezdve az állattól függ, hogy laza-e vagy feszül. Ha ellenszegül: feszül, ha odaadó: laza. Ez a szeretet az Erély nyelvén. "Te döntesz, nem én!" - üzeni. Ha lázadsz, fáj, ha megadó vagy, jó lesz neked. Az Erély nem tévesztendő össze az erőszakkal: az erőszak rabszolgákat csinál, mert önző és szeretetlen, az Erély társakat, barátokat nevel. Az erőszak a lealjasítás, az Erély a megnemesítés eszköze. A ló ezt érti. Mi nem. Mi azt hisszük, a szeretet lágy. Puha. Mindent megengedő. Elomló. Gyenge. Tévedés! Ez csak az egyik oldala. A másik - amit nem ismerünk - az erő. A szeretet ereje. Ez legyőzhetetlen és nagyon kemény lehet. Innen kezdve már nem kell pányva - a ló az ember kezében van. Ezután végigsimogatja a remegő ló fejét, homlokától az orráig. Az orránál hosszan tartja a kezét, hogy a szagához hozzászokjon. Aztán a bal oldalát simítja végig, majd a jobb oldalát, majd lassan a lábait - vagyis a legveszélyesebb részét. A máskor vadul rugdalózó lábak simogatása döntő: a ló érzi, hogy nem félnek tőle, mert nincs benne félnivaló. "Nem bánthatsz, mert szeretlek!" - üzeni ilyenkor az emberi tenyér. Aztán lassan ráfekszik a ló hátára az indián. Kezdetben csak úgy, hogy a lába még a földet éri, aztán lassan... egészen lassan följebb-följebb kúszik. Végül elfoglalja helyét a ló hátán. Ekkor már uralja a lovat. Aki ezentúl gazdájának hű társa lesz. És azt üzeni, néma gondolatával: "ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, gazdám!". Ez az önnevelés, de a nevelés folyamata is. Ha csak az Erély működik - így tanítják az indiánok -, az ostor és a pányva, a lóból eltűnik ugyan a vadság, de sohasem lesz szabad. Rabszolga ló lesz belőle. Dacos, törött lelkű, rosszkedvű lény. Nem barát, akivel beszélgetni lehet, hanem riadt jobbágy, lelketlen robotgép. Ha pedig csak a Gyengédség neveli, az állat uralhatatlan marad. Önfejű és fékezhetetlen. Az történik, amit ő akar, visszaél a jósággal. Azt is mondják még, ha az indiánból bármelyik erő hiányzik, akár a Gyengédség, akár a Szigor ereje, azt jelenti, hogy nem tud szeretni igazán. Vagy mondjuk így: nem tud jól szeretni. És ezt a ló nem csak "érzi", tudja is. A lovak többet tudnak a szeretetről, mint mi - mondják az indiánok. Azt is tudják például, ha a harcos így megszelídítette, ezentúl együtt él, együtt harcol, s néha együtt is hal meg vele. Barátommá tenni valakit ugyanis azt jelenti, hogy én is odaadom magamat neki, teljesen. Figyelek rá, és én is éppúgy érzem az érzését, és ismerem a gondolatát, mint ő az enyémet. A megszelídített ló és a bölcs indián barátsága szép példája minden nevelésnek és önnevelésnek. Ha látod magad előtt a képet: a nemes arcú, nyílt tekintetű indiánt, amint pompás, istenkirályi tolldíszében ül barátjának és leghűségesebb társának a nyergében, akinek minden vad és nyers szeszélyét ismeri, s tud vele bánni, máris képet kaptál arról, mit értek én ezalatt a fogalom alatt, hogy önmagunkat megszeretni - vagy ami ugyanaz: mit értek azalatt, hogy öntudatos ember. Ritka manapság. Olyan valakit jelent, aki saját lelkével egységben él. És nem a hangulatai rángatják, nem a szenvedélyei, nem a szomorúsága, félelme, szorongása, idegessége, nyugtalansága - mert ura a saját lelkének. Ura a lelkiállapotainak. Ura önmagának. Ez nem elfojtást jelent, hanem szeretetet. Láttam ilyen embert - csodálatos! Két dolog sugárzik belőle: az egyik az erő. A másik: a derű. A kettő összefügg. Szólj hozzá! Címkék: erő derű müller péter indián szeretet ló állat hit okos mese tanulság ember boldog béke én lovas éva lélek barát * A benned élő farkasok... *