Mese a karácsonyról, az önfeláldozásról és a szeretetről...
Valamikor réges régen az erdőben élt két fenyőfa. együtt cseperedtek
fel, együtt nőttek. Az egyik fiú volt, a másik lány. Nagyon szerették
egymást. Úgy érezték minden az övék. Övék az erdő, övék a kismadár, mely
rájuk szállt, s minden, minden. Jött a tavasz, minden kizöldült
mellettük. Jött a nyár, jött az ősz. Majd jött a tél, s jött az ember.
Sokáig bolyongott az erdőben, majd meglátta ezt a két fát, s vette a
fejszéjét. Kivágta őket. Fájtak a csapások, de talán az még jobban, hogy
szétszakítják őket.
A piacra kerültek, s ott eladták a két fenyőfát. A fiú egy gazdag
családhoz került, s a nagy gazdagság, a sok ajándék, a rengeteg dísz
hamar elfelejtette vele szerelmesét. Sok - sok díszes ajándék került
alá. S, boldog volt. Hát igen. Ez az igazi élet! -gondolta.
Eközben a lány-fenyő egy szegény családnál állt. Néhány vacak kis
dísz, ajándék... semmi. A lány nagyon elkeseredett. Lám, hiába éltem.
Itt kell befejeznem. Mi lehet a szerelmemmel? - kesergett.
Elérkezett Karácsony, a szeretet ünnepe. Az egész föld ünnepelt, s
boldog volt, hiszen gyermek született, fiú adatott nekünk. Mindenki
boldog volt... Mindenki... Mindenki? Nem. Ott, ahova afiú-fenyő került
veszekedés volt. A pénz. Már megint a pénz. S a férj otthagyta feleségét
karácsony szent ünnepén.
Eközben a másik családnál nagy szeretetben voltak. Lehet, hogy nem
volt ajándék, de sokal többet kaptak a gyerekek: szeretetet. Azt, aminél
több nem adható.
Elérkezett Vízkereszt ünnepe, s a két fa a szénégetőnél találkozott.
Hiába éltem - kesergett a fiú. Á, dehogy - szólt a lány- nem az a
lényeg, hogy gazdag vagy, vagy éppen szegény, hanem csak annyi, hogy
szeretettel vagy-e a másik iránt. Szeretettel a másik iránt. S egymást átölelve égtek el, a szénégető kemencéjében. |