Ma egy Hindu kis tanmesével jöttem el hozzátok. Amire egy magyar közmondás is érvényesül. "Sok lúd, disznót győz"!

Sok kicsi és egy nagy

Egyszer volt, hol nem volt, volt valahol messze északon egy hatalmas nagy tamálafa. Ennek a nagy fának egy alacsonyabb ágán verébpár lakott. Boldogan éltek ott, sok verébnemzedék repült ki már a szülői fészekből, hogy új fán, új ágon új fészket rakjon. Vissza is jártak oda látogatóba, sokszor visszhangzott a fa és környéke a sok gyermek és unoka-dédunoka csiripelésétől.

Egyszer egy elefánt járt arra, és megirigyelte a verébcsalád boldogságát. Őt épp akkor hagyta el menyasszonya, s most boldogtalanságában és bosszúságában ormányával felnyúlt és letörte a nagy ágat, amelyen a fészek-otthon épült. A fészek éppen megint tele volt tojással, ezek mind összetörtek a lezuhanáskor, s maga a verébmama is csak a véletlennek köszönhette megmenekülését.

Átszállt egy másik fára, s ott panaszkodott, sírt anyai szívének fájdalmában.

A madarak és fák doktora amikor arra szállt, meghallotta a veréb zokogását. Leereszkedett az ágra a veréb mellé.

- Miért sírsz ilyen keservesen? Tudhatod, hogy mindhiába! Ami elmúlt, ami elveszett, az már vissza nem hozható. A könnyek sem hozzák vissza a megholtakat...

- Tudom én azt! Csak az fáj, hogy az elefántnak én soha nem vétettem, s ő mégis rajtam állt bosszút. Nem is nyugszom addig, míg meg nem fizetek neki aljasságáért!

A harkály megértő volt.

- Majd kitalálok valamit. A gonosz elefánt megcsonkította egy kedves vén fámat, gyászt és fájdalmat okozott egy kedves barátomnak és családjának, ezért lakolnia kell.

- Mit tudnál tenni? - kérdezte könnyek közt a veréb.

- Egyedül semmit. De van egy-két jó barátom, majd azokat megkérjük, hogy segítsenek. Most jer velem zümmögő barátomhoz, a szorgalmas méhecskéhez.

A méhecske megígérte a segítségét.

- Segítek! Hogyne segítenék! De nem egyedül! Nekem is van egy nagyon jó barátom, a béka. Őt is megkérjük, hogy segítsen nekünk.

A veréb, a harkály és a méh elmentek a békához, s elmondták a történteket. A béka így szólt: - Segítek nektek, de meg kell fogadnotok, és betartanotok azt, amit tanácsolok. A méh zümmögjön az elefánt fülébe. De szépen ám, hogy az elefánt a gyönyörűségtől lehunyja a szemét. Akkor a harkály csapjon le rá és vájja ki a szemét. Én majd ott leszek egy közeli verem szélénél és brekegéssel arra csalom. Amikor megszomjazik és vak szemeinek fájdalmát vízzel akarja enyhíteni, azt hiszi, hogy tóparthoz közeledik, mert énekemet hallja és belezuhan a verembe.

Mindenki szót fogadott, s a helyére szállt. A gonosz elefánt ebéd után álmosan állt a tépett lombok alatt, elbóbiskolva hallgatta a méhet. Ekkor lecsapott rá a harkály s ő, hogy égő fájdalmát enyhítse, vakon botorkált arra, ahonnan a béka brekegését hallotta. Ott pedig belezuhant a verembe és életét vesztette.

- Hát ezért mondtam, hogy helyes a szólás:

A nagy sem nagy, ha sok kicsi egy óriást elkapott.

Harkály, veréb, béka és méh - elefánton kifogott.