Szabó Attila: Karácsony este

A mindenség egy halvány csillaga várja,
hogy észrevegyék a dermedt föld felett. –
A szobában díszektől csillog a fenyő ága,
jégvirágok nyíltak az ablakon éjszakára,
a sötétben gyertya lángja remeg.

Csend száll a szívembe, nyugalom:
szeretni tanulok – másokat.
Angyalok járnak kint a havon,
egy álomnak magamat átadom,
miért oly ritka e pillanat?

Az ember az embernek ellensége.
S egy évben egyszer mégis átsuhan rajta,
talán valami égből leküldött varázslatra,
hogy szeretni kell,
mert szeretet nélkül
elhal az ember.

Régóta tudjuk. De mi nem engedi:
énünk önző, tüskés karmai.
Hidegen nyílnak a késeink sebeket ejteni,
nem érezzük, ami nem nekünk fáj.
De egyetlen napon az évben,
amikor karácsonyi éneket hallani,
mindenki tudja, mi a nagy titok,
s az idegen, a barát
tekintetünkben mire vár.

Az ember átka a földön
nem a tudás, a nyers erő, az indulat,
hanem hogy szégyell szeretni,
zavartan bámul, ha jót lehet tenni,
elhátrál, ha adni kell, s nem kapni csak. –
Sok a szó, sok a tett...
de miért nincs több – szeretet?
Miért épp ez a legkevesebb?

Karácsonykor született hajdan valaki.
Isteni ember, vagy emberi isten:
nem fontos kérdezni.
A szenvedésnek – megváltást,
a fájdalomnak – enyhítést,
a rettegésnek – biztatást,
a terheknek – könnyítést:
ennyi volt az üzenet.

Túlvilági szózat
az ólban lakóknak?
Mikor ébredünk rá,
hogy a létben csak egyetlen
rés vezet felfelé:
ha jók nem csak magunkkal vagyunk. –
Örök talányok, mi!
Az állatból az emberen át megint
az állathoz vezet hát utunk?
Mert oda fog, – hiába halmozunk
oly mohón eszméket, tárgyakat, vagyont,
mindenben a felszínt, a külsőséget,
ha közben bennünk üresen kong a lélek,
s átlépünk az utca kövén fekvő kolduson.

Karácsonykor mégis
megremeg az emberben valami.
Felnyílnak maguktól
énünk elrozsdállt kapui.
Egymásban lessük,
a szemekben keressük
az igazi ajándékot.
Mi is kicsit megszületünk,
gyermekszív dobog most bennünk, –
s egyszer, majd, talán,
az év minden napján –
karácsony lesz közöttünk.

ó Attila