Petőfi Sándor: Mi kék az ég! Mi kék az ég! Mi zöld a föld! Zöld föld felett, kék ég alatt hangos pacsirta fütyörész; dalával a Napot kicsalta, a Nap rá gyönyörködve néz. Mi kék az ég! Mi zöld a föld! Zöld a föld, kék az ég, tavasz van. És én oly sült bolond vagyok, hogy idebenn a szűk szobában kádenciákat faragok!
Hordozlak magamban egész évben, sokszor rád gondoltam nyári éjben,
eszembe jutottál reggel, délben,
álmomban, ébren, nyárban és télben.
Néztelek kitágult gyermekszemmel,
hallgattam mit üzensz, figyelemmel,
siettem hozzád, mint kicsi diák,
ahányszor jöttél, szebb lett a világ.
Vártalak később, hogy felnőtt lettem,
s az ajándékot már magam vettem
kicsinek, nagynak, ifjúnak, vénnek:
szívemből tisztán szárnyalt az ének.
Várlak még ma is, karácsony, drága,
apró gyermekként a szemem táva,
szívemből ma is szárnyal az ének,
tisztá
... Tovább »
Egy
keleti kisváros utcáján a gyerekek vad hajszával üldöznek, csúfolnak
egy öreg embert, Muckot, aki egy fazekasműhelybe menekül előlük. Mikor a
gyerekek utolérik, az öreg becsukja az ajtót, felül a díszes
cserépedényekkel megrakott polcra, és elmeséli a lurkóknak kalandos
élete szomorú történetét
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét, megannyi dús, tündöklő ékszerét. Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról, és elgurul, akár a brilliáns. A pompa ez, részvéttelen, derült, magába-forduló tökéletesség. Jobb volna élni. Ámde túl a fák már aranykezükkel intenek nekem.
...
Tovább »
