Egy nagy tóban élt két pici kavics.
A hullámok meg tudták mozgatni, mikor a part közelében voltak, a víz alatti áramlások pedig a tóban erre arra görgette őket.
Ki tudja hány éve, évezrede éltek ott.
De történt egy nap, hogy egy pajkos áramlás, egymás mellé terelte őket.
Kis kavics szemük ránézett a másikra, és pici kavics szívük hevesen dobogni kezdett.
Attól kezdve abban reménykedtek, talán a víz még közelebb teszi őket egymáshoz.
És láss csodát!
Egymás mellé kerültek.
Volt hogy egészen közel, és a két pici kavics ilyenkor volt a legboldogabb.
Volt olyan oldaluk, amik mikor összesimultak, tökéletesen illett egymásba.
Sokat látott öreg kavicsok is csak hümmögtek, hammogtak, mert ilyen csodát nem igen láttak.
Boldogok voltak, mikor az enyhe hullámzás egymáshoz csiszolta őket.
De akkor voltak a legboldogabbak ,mikor a nyári napfényben a sekély vízben egymáson feküdtek.
Az egyik a vízben ,mert azt szerette, a másik pedig rajta, mert a napot szerette és sütkérezett, közben érezte párját, ahogy szinte belé olvad.
Persze voltak viharos napok is, ilyenkor a háborgó víz össze ütötte őket, ilyenkor fájt nekik nagyon, de aztán elvonult a vihar, és megnyugodott a kicsi szívük és elmúlt a fájdalom is.
És így ment másfél évig.
A két kis kavics nagy- nagy boldogságban, szerelemben éldegélt a tóban, s talán azt hitték ez majd örökké fog tartani.
Egy tavaszi reggelen, az én Szerelmem arra sétált.
Gyönyörű mosolyától felragyogott a nap, kinyíltak a virágok, csak hogy sugárzó szépségében fürödhessenek.
Odaért a partra, s leguggolt.
A vízbe merítette kezét, s ekkor megakadt a szeme egy sütkérező kis kavicson.
Ugye nem kell mondanom, aki épen nagy boldogan a párján feküdt és élvezte a nap melegítő sugarait.
Hogy mit látott a kavicsban, ki tudja.
De felvette, gyönyörködött a szépségében ,majd elhatározta hogy hazaviszi.
Így is tett.
Otthon aztán kitette jól látható helyre.
De a kavics bánatában haldokolni kezdett.
Felülete kiszáradt, Szerelmem hiába tette vízbe, egyre fakóbb lett és színtelenebb.
Aztán lekerült a jól látható helyről valahová, talán már azt sem tudja Kedvesem, hová került a kis szerelmes kavics.
Nekem, mert beszélem a kövek nyelvét, az árván maradt kavics mesélte el a tó partján ezt a szomorú történetet.
Bíztattam, talán elhozza vissza a Szerelmem a társát, próbáltam a reményt életben tartani benne.
Sajnos többet nem tehettem érte, mert megfogadtam a kavicskának a tó partján, hogy nem szólok erről a Szerelmemnek.
Ugyan is kavics országban az a törvény, ha emberi segítséget vesznek igénybe, szörnyű átok száll reájuk.
Így hát csak reménykedünk mindketten.

Hogy egyszer visszakerül a kis kavics a párja mellé, s a víz elgörgeti őket egészen az óceánig, addigra még kisebb, icipici porszemmé csiszolódnak és ott bekerülvén egy kagyló belsejébe, egyetlen igazgyönggyé válnak.