Július
Ím a nyárnak közepén az erdőt járom én. Tölgyeseknek rejtekén, mennyi vadregény...
Ha tisztás kerül utamba, pázsitján lépkedek. Míg mókus szalad fenn a fán, én utána kémkedek.
Július a hév hava, a Nap reánk lehel. Sugara úgy simogat, súgja, élni kell!
Áldott fénye éltető, most oly nagy ereje... Érzed, hogy nő a fényerő, ha fordulsz Nap fele?
A nyárfák ezüst csillogása, futó szellő ujjain, Víz fodrán a fény játéka, mint finom hangszer húrjain.
Ez júliusnak ajándéka, örvendj, élvezd, ne habozz! Felszárítja bús könnyeid, elűzi a bánatod...
Szárcsa bukik, pillangó száll, míg árad szét a fény. A kedvesem már vár énreám, és elindul énfelém.
Átölelem a derekát, forró, feszes és üde, Úgy hevít, mint nyár derekán, az áldott napsugár tüze.
Ó bújj hozzám, ott látod távol, a messzi láthatár... A nap tüzében szinte lángol a felhők uszálya már.
Tarka mezők zöldje ragyog, sok-sok virág illatoz, Mintha örök nyár várna ránk, lágy szellő ezt súgja most.
Élvezzed hát a júliust, a nyárnak közepét. A fénynek tarka színeit, a napsugár kezét!
Ím a nyárnak derekán, átölellek én. Érzed, milyen július? mint a legszebb költemény.
|