Karácsonyi Mese


Nagyapánk
ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy
bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe
burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán
olykor megcsillant a láng.

Mi gyermekek a mennyezetig erő,
gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan, és
izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa
alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az
angyal összes verseit.

Ének után apám fölolvasta a betlehemi
csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi
imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított
birkanyájnak az éhes farkascsorda.

Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénember hangján:

- Aztán tudjátok - é - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?
- Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.

-
Ez igaz - mondta - mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi
ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt
akkor.
Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.

Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját,
mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.

-
Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -,
hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel
tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert
az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre
jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön.

Aki nem volt olyan ügyes, minta szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van.

Aki
rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája
termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az
embereken, akkor megszületett belőle a gonoszság. A rest lopni kezdett, a
tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házát.

Addig-addig,
hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az, égben megsokallotta az
emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.

A
nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem
termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás
következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett
erősen az idő, amikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a
földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a
Világosságot, és ezt mondta neki:

"Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet mohósága miatt pusztulásra ítéltem.
Vizsgálj
meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy
csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében, én
pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy
kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s
megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája."

Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.

A
föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli
éjszaka,olyan. Az emberek tapogatódzva jártak az utcákon, s akinek még
volt egy darabka szárazra fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék
mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért
meggyilkolta apját a fia, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az
fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól.

Az angyal
nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot,
mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem. Lassanként kiért a
városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába,
egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött
fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett, sovány ember volt, s csak
szakadt rongyok borítottak a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a
terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől.

"Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte meg az angyal.

- Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette."

"Jaj,
lelkem, nem tehetem én azt - felelte az ember. - Asszonyom s kicsi
fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig
nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is
pusztulok."

Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a
fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak
odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.

Az
ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi
ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak
a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember
szívében, mert jóságot talált abban.

"Édesanyám, éhes vagyok..." -
nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai köze, elővett egy
darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a
gyermeknek.

"Mért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte azangyal. - Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz."

"Az nem baj, ha én meghalok - felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam."

S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.

A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:

"Édesanyám,
elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból ők is éhesek, s nincs
tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret meg a helyet a
tűznél!"

Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és
odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét
éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a
kenyérhez.

S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és
az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három
kis pislákoló gyertyalángot.

És úgy megörvendett annak, hogy az
angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat,
hogy azonnyomban megszüntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az
égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.

S azóta minden
esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket
arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni
kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel
későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma
lassan elkezdi megfojtani a világot.

Mi emberek, pedig
megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az
esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság
angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a
karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen, ha alátekint, fényt lásson a
földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennük lévő rosszat.

-
Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló
mellett azon a régi-régi karácsony estén -, én pedig azért mondottam el
nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá.

Mert
ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben
egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból,
elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység
is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra
pusztulásra ítéli majd az embert.Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a
földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom,
hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a
pusztulástól.


/ Wass Albert: A költő és a macska,
Te és a világ című könyvből /