Azelőtt tudniillik mindig fáztam. Tízéves koromig az anyám egy kád hideg vízben tartott, attól való félelmében, hogy beszáradok neki. Később itatóspapírba csavarva odaadott apámnak, aki növénygyűjtő volt, lepréselt, és beletett a herbáriumba, ilyen cédulával: " Egzotikus, északi növény, közönséges néven: poéta." A herbáriumban pókokat és pirított árnyékot ettem, paprikás penészgombóccal. Közben több verseskötetem jelent meg, és egy filozófiai értekezésem az érzelmi életről.
De tudniillik a kezeim mindig össze voltak gémberedve, és a szájamon mindig párafelhőt fújtam ki, és az egész arcom kék volt. Akik hozzámnyúltak, utána mindig a kezükre leheltek. Megkérdeztem egy orvost, aki hosszasan megmagyarázta, hogy úgynevezett "fázás" című betegségben szenvedek, mely onnan magyarázható, hogy hőfokom igen alacsonnyá hanyatlott a penész-evéstől.
Ekkor történt, hogy egyszer egyedül maradtam.
Abban az időben nagyon el voltam keseredve, mert rájöttem, hogy a ruhám nem irántam való vonzódásból és ragaszkodásból maradt meg rajtam, hanem azért, mert begomboltam elől, és igy nem tud lecsúszni. Ha le tudna csúszni, biztosan lecsúszna, és én végleg megfagynék meztelenül. Ez a megismerés igen rossz hatással volt rám, és Schopenhauer álnév alatt hosszabb értekezést írtam "A halálról és az élet semmiségéről" címen.
Egyedülmaradásom egy szobában történt, ahol egy cserép krizantém állt az asztalon. A szoba egyik sarka felől különös hullámok jöttek felém, és a mellényem alá bújtak. Odamentem, és egy barna négyszögűt láttam ott, két tüzes szemmel, amik nevettek. Bemutatkoztam, ő nem felelt, de a két tüzes nyiláson láttam, hogy Kályhának hívják. Leültem mellé és felolvastam neki "Végtelen vágy" című pályadíjat nyert költeményem.
Egy idő múlva láttam, hogy a két tüzes nyílás elborul; egyidejűleg olyan kellemes zsibbadás fogott el, hogy egy percre szinte azt hittem, levehetném a mellényemet. Elbámultam, és ránéztem a Kályhára: rájöttem, hogy ő küldi felém a hullámokat, melyekről könyvekben olvastam, hogy Melegnek hívják őket. Ismeretlen, mámoros érzés fogott el és rajongva szóltam a kályhához:
- Hát megértetted a versemet?
Újabb és heves hőhullám áradt felém, és én felujjongtam a boldogságtól.
- Megértett engem, és meleg hozzám - mondtam. És sírtam.
Másnap eljöttem Hozzá megint: ugyanazon a helyen találtam, hű volt hozzám, várt rám. De a tüzes karikák halványak voltak és én azt mondtam magamnak: "Ő fázik, mert a lelkemet akarja." És "Az én lelkem" című verskötetemet beledobtam a tüzes karikákba; a szemek felvillantak, és vörös forróság áradt.
Átöleltem a Kályha lábait és szóltam magamban: "Most legyen csöndesség. Megtaláltam a Meleget és az én lelkem nem végzett hiábavaló munkát. Ő meg állt egy helyben, várt rám és megértett. És meleg volt hozzám."
A szemek ismét elborultak: Felsírtam a kíntól és benyúltam a koponyámba, egy marék agyvelőt dobtam a karikák közé. A kályha sírt és kitüzesedett. Fejemet derekához szorítottam és csaknem megfúltam ezen az éjszakán. Borzalmas volt és végtelen. Csudálatosan és emberfölöttien szép volt rajta a két szem, a kockák, a kémény és a repedés az egyik oldalon. Elhatároztam, hogy " A csoda megtörtént" című verseskötetet adok ki, az első vers így kezdődött: "A kéményed, ez az egész világ - repedésed, mint egy kis virág". Madách Imre álnéven a következő költeményt adtam ki:
"Ó, spórhert, ha te meg tudnál érteni, Ha volna lelked oly rokon velem -"
Azonkívül Goethe álnéven is megjelent tőlem:
"Das ewig spórhertliche Ziecht uns hinan ..."
Végre "A spórhert metafizikai lényege" címen nagy értekezést terveztem, de nem jutottam a megalkotásig.
Verseskötetemet nagy siker követte. Kritikusaim kifejtették, hogy Kályha alatt a világrejtély szimbólumát értem, és hogy a "virág" és "világ" rím meglepő metafizikai döbbenete egy új ismeretlen szenzációnak. Kétszáz év múlva szobrot kaptam.
Boldogan és dobogó szívvel siettem a Kályhához, hogy beledobjam a kritikákat. Legnagyobb megdöbbenésemre egy idősebb barátomat találtam mellette, aki átölelve tartotta a Kályhát és kicsit szuszogott.
- Mi ez? - kérdeztem.
- Mi volna? - csodálkozott barátom. - Fázik a hasam és az orvosom mondta, hogy melegítsem föl. Ez egy nagyon jó kályha, jól fűt és nincs szaga. Csak te valami parfőmöt vagy mit kentél rá.
Megálltam és néztem őket.
- No és? - kérdeztem aztán.
- Mi az, hogy no és? Mindjárt felmelegszik a hasam.
- Felmelegszik a hasad? Hát tehozzád is meleg a Kályha? - kérdeztem, és visszatettem szemeimet, amik ijedtükben kiugrottak.
- A kályha mindenkihez meleg - mondta idősebb barátom.
Felordítottam, és tőrt rántva, bele akartam döfni a Kályhába. De barátom kivete kezemből, hazavitt és lefektetett. Öt napig feküdtem, azután letörtem szakállamról a jégcsapokat. és megírtam életem legnagyobb művét, mely így hangzott: "A kályha mindenkihez meleg."
A mű egy szemlében jelent meg, és rettenetes felháborodást és derültséget keltett. Háromszáz előfizető visszaküldte a lapot, azzal a megjegyzéssel, hogy ilyen aljas disznóságot, hogy a kályha mindenkihez meleg, mégse lehet írni. A konzervatív lapok hosszú cikkeket közöltek, hogy ezek a modernek már teljesen megőrültek, ők maguk sem értik, amit leírnak; mert mi értelme van annak, hogy a kályha mindenkihez meleg? A koszorús akadémiai műfordító kuriózumból lefordította németre, és otthon elszavalta a gyerekeinek. De a gyerekek nem tudtak nevetni, és azt mondták a papájuknak, hogy ők értik, mert a kályha csakugyan mindenkihez meleg. Erre behoztak engem ide a bolondok házába.
Add a facebook-hoz
