Volt idő, mikor úgy hittem erős vagyok és acélkemény. Nekem nem kell segítség, hisz semmi vész. Megoldok mindent egyedül. Büszke voltam mindenért, mit úgy gondoltam,elértem én. De arcomra ült egy kínos mosoly, ha kérdezték:Szíved kié?Mondd kié?
Kerestem lázasan valami célt, egy tiszta ösvényt, min mehetnék. De nem találtam, csak rohanást, s maradt a félelem,bolyongás. Latolgattam annyi esélyt, hogy melyik megoldás mennyit ér. Csak mart a kétség szüntelen, ha kérdezték:Szíved kié? Mondd kié?
Nem akarok többé sírni már, ha egyedül vagyok,ha senki se lát. Nem akarok több álmatlan éjszakát. Kell a fény!
Egyszer valaki azt mondta rég, ha nem lesz bennem büszkeség, csak figyeljek csöndben egy hangra én, mely szelíden hív ott, legbelül...
Ültem csendben, szótlanul, az ágyam szélén gyötört a múlt. Szívemben hirtelen reccsent a jég- Jézus szólt: Csak hívj!Segítek én!
Add a facebook-hoz
