Ezt igazán érdemes elolvasni is és tanulni is belőle!
Egy napon azt kérte az
osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy
lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely. Gondolják
meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a
nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt
elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.
Hétvégén a tanárnő minden
diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket,
amelyeket a tanulótársak írtak róla.
Hétfőn minden tanuló
megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett. „Tényleg?” –
hallatszott a suttogás… „Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek
valamit!” – és „Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek” – szóltak a
megjegyzések.
Ezután senki nem
emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás
közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is
törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak
magukkal és a társaikkal.
Néhány évvel később az
egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa
temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik után –
akik szerették vagy ismerték a fiatalembert – odamentek a koporsóhoz, és
lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett
oda és imádkozott a
koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő katona
megszólította: „Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?” Ő igent
bólintott. Erre a fiú azt mondta: „Mark nagyon gyakran beszélt magáról.”
A temetés után
összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és
szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.
„Valamit szeretnénk
mutatni” – mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. „Ezt
találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni.” A
pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván
összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már. A
tanárnő – anélkül, hogy odanézett volna – tudta, hogy ez egyike volt
azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról.
„Nagyon szeretnénk Önnek
megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak” – mondta Mark
anyja. „Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.”
A többi régi tanítvány is
összegyűlt a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott és azt mondta: „Nekem
is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában őrzöm.”
Chuck felesége pedig így
szólt: „Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba.”
„Az enyém is megvan még” – mondta Marily. „A naplómban tartom”. Ekkor
Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és
megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek.
„Mindig magamnál hordom” – mondta Vicki, és hozzátette: „Meg vagyok győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát.”
Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran
elfeledkezünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem
tudja, mikor jön el ez a nap.
Ezért kellene
megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és akikért
aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani, amíg nem
késő.
Add a facebook-hoz
