Zelk Zoltán: Négy vándor
A világ végétől kilenc
lépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mögött egy
icipici patakocska folydogált, amiben mákszem nagyságú halak
játszadoztak, s olyan kicsi békák ugráltak a partján, hogy csak a szél
és a falevelek látták őket.
A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s
mikor a túlsó felére értek, még akkor is kedvük volt ugrándozni. Nem
lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics. De igazi hegy volt, s igazi
volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett.
Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, mint az ösvény, a hegy s a patak; akkora lehetett, mint mifelénk az erdők.
Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén volt a házuk.
A négy testvér neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél.
Azt elfelejtettem megmondani, hogy mindez a világ elején volt így, a
világ elejétől is csak tíz évig és három napig. Mert tíz esztendő és
három nap múltán a négy testvér összeveszett.
Azt hiszem, azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani: a veréb vagy a rigó?
A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb, az Ősz és a Tél azt mondta, hogy a rigó.
Hiába kérdezték a lepkéket, az ösvényt meg az icipici kis patakot, egyik sem tudta megmondani, melyiknek van igaza.
Így történt aztán, hogy a Tavasz így szólott testvéreihez:
- Ezen mi elveszekednénk a világ végéig is. Én hát inkább elmegyek közületek.
- Ezzel aztán el is indult, át a kis ösvényen, át a kavics nagyságú
helyen és az icipici patakon, míg csak a világ közepéig nem ért.
Beletellett vagy három hónap, amíg visszajött az erdőbe.
Akkor aztán eldicsekedett
testvéreinek, hogy mennyire örültek neki az emberek. Mindenki azt
mondotta, hogy a Tavasz a legszebb a világon.
Ezt bizony nem hagyta a Nyár. Ő is útra kelt, s ő is dicsekedve tért vissza: - Énhozzám bizony úgy szóltak az emberek:
"Te vagy a legjobb, te vagy a
legkedvesebb! Te érlelted meg a búzánkat, hogy lisztet őrölhessünk
belőle, hogy kenyeret süthessünk a lisztből..."
"Hát ha így van, én is útra kelek" - gondolta az Ősz.
S nem is gondolta kétszer, túl volt már az erdőn, hegyen patakon. Amikor visszatért, így szólt:
- Láttátok volna, hogy örültek
nekem az emberek! Nem is csoda, mert teli tarisznyával mentem közéjük,
vittem nekik szőlőt, diót, almát, körtét.
A Tél se hagyta magát, ő is
útnak indult, szaladtak előtte a szelek, hogy hírül vigyék érkezését.
Visszafelé is pajtásaival, a szelekkel jött, s álló nap arról mesélt,
mennyire örültek a gyerekek a hónak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt
az erdőben, hogy legyen mivel fűteniük a szegényeknek.
Álló napig ezt mesélte, de már csak ketten hallgatták:
a Nyár és az Ősz, mert a Tavasz közben újra útra kelt, s azóta is így vándorolnak, mióta világ a világ.
|