Sok évvel ezelőtt Pécsett az Uránvárosban ismertem egy srácot, aki tolószékben múlatta a napjait. Gurult ide, gurult oda, kerék-szárnyain bejárta a lakótelepet. Néha csak odaintettünk egymásnak, néha megálltunk egy-két szóra. Egyszer szóba jöttek a lányok, a nősülés. Kérdeztem tőle, hogy mi a helyzet ezen a téren. Maga elé nézett és ezt mondta: - Mondták már sokan, hogy nősüljek meg... valami mozgássérülttel... - fejét lehajtotta, szavaival mintha legyintett volna: - Á! minek?...
Rég volt... igaz volt...
Mikor?... Hol?... Miért?...
oly rég volt, már nem is tudom
azóta a napokat sem számolom,
mert nincsenek lábaim,
székhez kötve szövöm kósza álmaim.
Talán futni akartam, talán repülni,
édes szellő szárnyára ülni,
s menni fel, a csillagok közé...
de röptömet vas törte szét,
s nem értem el vágyaim egét,
mert nincsenek lábaim,
székhez kötve szövöm kósza álmaim.
Azóta minden szebb, minden kedvesebb,
az ég közel van, egyre közelebb,
nem húz a föld, nem fáj a lét,
már nincs bennem vágy a csillagokba menni,
s Feléd...
mert nincsenek lábaim,
székhez kötve szövöm kósza álmaim.
Csak ülök az ablak előtt,
s számolom az utcán elmenőt
néha én is mennék velük,
élni újra azt az életet...
de nem lehet,
mert nincsenek lábaim,
székhez kötve szövöm kósza álmaim.
|
Add a facebook-hoz
