Elnézem az ágakat, ahogy a napfényre nyílnak,
S minden kicsi szellőre hajolva sírnak.
Szirmuk hullajtják,
mintha nyárban havazna...
Gyönyörű ideje van most a tavasznak.

Jó, hogy a természet tudja, mit kell tennie,
hogy érzi mi a helyes,
mikor kell vennie életerőt, sóhajt, vizet vagy napfényt.
Én meg nem látom meg a reményt.

Merjek-e szeretni, újra remegve ölelni?
Merjek-e másnál boldogságot lelni?
Bár tudnám a választ,
mennyivel könnyebb lenne,
Ha az ész szólna,
s nem a szív felelne.

Elnézem az eget, amint kéklőn hívogat.
"Hát Te nem látsz már szebb napokat?
Ne mondd, hogy nincs már bodorfelhő,
mert van!
Egy nap a tied is el jő!
Vagy már itt is van, csak nem engeded be!
Nyisd ki az ablakod, öleld kebledre!
Zárd le a múltat, élj a mának!
ne sírasd az emlékeket,
mert fájnak!"

Hullnak a szirmok, s én nézem őket,
ahogy ellepik körben a völgyet.
Egy a tenyerembe megpihen,
Kicsit mereng ott, majd tovalibben.
Követem, ahogy táncol az égben,
majd elvész a messzeségben.

Lassan én is elindulok...
Talán várnak rám új, kalandok.
Talán még nem késő, hogy szeressek,
Hogy a szirmok közt, boldogságot keressek.

<img name="t97669" onload="UjSize(this)" src="http://s1.images.www.tvn.hu/2009/11/05/11/29/www.tvn.hu_f234c7bb50afb7e74a5b236378b9a283.gif" align="absmiddle" border="0">

</td>
<td width="1%"> </td>
</tr>
<tr>
<td colspan="3" width="100%"> </td></tr></tbody></table>