Új közösségek formálódnak egymástól távol élő emberek között a világot behálózó réz- és optikai vezetékeken keresztül. Tagjaik információkat cserélnek egymással, üzleteket kötnek. Néha barátságok is szövődnek a számítógépek képernyőin megjelenő szavak segítségével.

Mivel író vagyok, napjaimat régebben egyedül töltöttem a szobámban, írógépem, szavaim és gondolataim társaságában. Időnként kimerészkedtem, hogy interjút készítsek emberekkel, vagy hogy információkat szerezzek. Munka után újra bekapcsolódtam az emberek közösségébe, mely a szomszédokat, a családomat, személyes és szakmai ismerőseimet jelenti. De munkám során elszigetelt és magányos maradtam, mivel nem nyílt lehetőségem arra, hogy barátaim és kollégáim körét bővítsem.

Az utóbbi két év során azonban elkezdtem részt venni egy olyan széles körű, intellektuálisan élénkítő, szakmailag is hasznos és gyakran erős érzelmi töltésű kapcsolatrendszerben, amelyben néhány tucat barátot és kollégák százait ismertem meg. Továbbra is a szobámban töltöm napjaimat, fizikailag elszigetelten. Gondolatilag azonban összeköttetésben a világ sokféle táján élő hasonlóan (és kevésbé hasonlóan) gondolkodó emberekkel: ez az én virtuális közösségem. Egy komputer és egy modem segítségével bárki csatlakozhat hozzánk; mindenkit szívesen látunk.

Közös érdeklődés

A virtuális közösség olyan emberek csoportját jelenti, akik lehet, hogy személyesen is ismerik egymást, de alapvetően komputer-hálózatok segítségével gondolatcserék során érintkeznek egymással. Mint bármely más közösségben, az emberek itt is egy bizonyos (nem túl kötött) "társadalmi szerződés" alapján érintkeznek egymással, és bizonyos mértékig közös (bár több mindenre kiterjedő) az érdeklődési körük. Az ilyen közösségnek általában földrajzilag meghatározott lokális központja, fókusza van, de gyakran távolabbi területekkel is vannak kapcsolatai. Annak a virtuális közösségnek, amelynek tagja vagyok, a The Whole Earth 'Lectronic Link (rövidítve: The WELL)-nek, helyi fókusza a San Franciscó-i öböl (San Francisco Bay Area); a távolabbi helyszínek közé a Föld szinte minden tájáról több tízezer helyet sorolhatunk, több százezer résztvevővel, akiket az üzenetváltások formálnak valamiféle meta-közösséggé, mely "Usenet" néven ismert.

A komputer összeköttetésű közösségek létét húsz évvel ezelőtt J. C. R. Licklider jósolta meg, aki elindította azt a kutatást, amely végül az első ilyen közösség, az ARPAnet kialakulását eredményezte. "Milyenek lesznek az online interaktiv közösségek?" Licklider 1968-ban ezt írta: "Ezeknek a közösségeknek a tagjai legtöbb helyen földrajzi értelemben egymástól távol lesznek, időnként, némely esetben kisebb csoportokba tömörülve vagy önállóan dolgoznak majd. Ezek a közösségek nem a közös hely, hanem a közös érdeklődés alapján szerveződnek..." Barátaimmal része vagyunk annak a jövőnek, amiről Licklider álmodott, és bizonyíthatjuk jóslatát, miszerint "boldogabb lesz annak az élete, aki bekapcsolódott ebbe a közösségbe, mert az embereket, akikkel érintkezik, a közös érdeklődés alapján választhatja ki, nem pedig a térbeli közelség esetlegessége alapján".

Írógépemet komputerrel váltottam fel, így az elektronikus társaságba anélkül is könnyen bekapcsolódhatom, hogy a székemről felállnék. Ez a közösség egyrészt szent hely számomra, abban az értelemben, hogy azért látogatok el oda, hogy élvezzem újonnan talált barátaim társaságát; másrészt gyakorlati célja is van: pillanatnyilag vagy hosszabb távon fontos témákról gyűjthetek, illetve nézhetek át információs anyagokat (a gyerekápolástól az ideg-élettanig, a telekommunikáció gyakorlati kérdéseitől filozófiai, politikai vagy lelki témákig). Kicsit olyan ez, mint a helyi kisvendéglő vagy kávézó: nem kell elmozdulnom az íróasztaltól, úgyhogy megvan benne a helybeli állandóság érzése. Kicsit olyan is, mint egy irodalmi, művészi szalon, ahol százféle beszélgetésbe kapcsolódhatok bele, olyan emberekkel, akiket nem a külső megjelenésem, hanem gondolataim és kommunikációs készségem érdekel. És egy kicsit olyan is ez, mint egy csoportos együttgondolkodás, ahol kérdéseimre választ, segítséget és inspirációt kapok olyan emberektől, akikről azelőtt sosem hallottam, és akikkel lehet, hogy személyesen sosem fogok találkozni.

Előítélet nélkül

A virtuális közösségeknek a régi típusú, helyhez és hivatáshoz kötődő közösségekkel szemben számos előnyük van. Mivel nem láthatjuk egymást, nem is alakíthatunk ki előítéletet a másikkal szemben, még mielőtt megtudnánk, hogy mit is akar mondani: nem tudhatunk meg semmit fajról, nemről, életkorról, származásról, ha csak az illető maga nem közöl ilyen adatokat. Azok az emberek, akiket fizikai fogyatékosságaik akadályoznak abban, hogy új barátságokat alakítsanak ki, úgy érezhetik, hogy a virtuális közösségekben úgy kezelik őket, ahogy ezt mindig is szerették volna: mint gondolatcserére képes, érző lényeket, nem pedig mint testeket, akik egy bizonyos külső megjelenéssel, illetve mozgási és beszédkészséggel rendelkeznek (vagy éppen képtelenek járni, illetve beszelni). Ne keverjük össze a külső adottságok megszűrését a dehumanizálással: a képernyőn megjelenő szavak is képesek valakit nevetésre vagy könnyekre fakasztani, haragot vagy szenvedélyt ébreszteni, idegenekből közösséget formálni.

A hagyományos közösségek esetében azt szoktuk meg, hogy előbb személyesen találkozunk az emberekkel, és azután ismerjük meg igazán őket. A virtuális közösségekben ez fordítva van: először megismerhetjük az embereket, és azután eldönthetjük, akarunk-e találkozni velük vagy sem. Olyan eset is van, hogy olyan embert ismerünk meg a szó mélyebb értelmében, akivel azután személyesen talán sohasem találkozunk. A hagyományos közösségek világában az a jellemző, hogy a szomszédok, kollégák, ismerősök és azok ismerőseinek tengerében kutatunk, hogy olyan embereket találjunk, akiknek a miénkhez hasonló az érdekrendszerük és az érdeklődési körük. Azután megtudunk egyet és mást egymásról, beszélünk aggodalmainkról és érdeklődésünkről, azaz megismerjük egymást, és lehet, hogy barátságot is kötünk.

A virtuális közösségek esetében azonnal rátérhetünk érdeklődési körünk megbeszélésére, és azután ténylegesen is megismerkedhetünk azokkal, akik osztoznak szenvedélyeinkben. Itt az jelenthet gondot, hogyan is találjuk meg ezeket az embereket: a telefonkönyv alapján nehéz olyan valakit találni, aki éppen az iszlám művészetről vagy a kaliforniai borokról szeretne beszélgetni, vagy olyan valakit, akinek éppen egy hároméves vagy egy 30 éves Hudson-je van; a megoldás az, hogy bekapcsolódunk az éppen ezekben a témákban folyó számítógépes megbeszélésekbe (konferenciákba), azután pedig nyílt vagy magánlevelezésbe kezdünk új ismerőseinkkel. Tapasztalhatjuk majd, hogy ezzel a módszerrel sokkal több esélyünk van barátokat találni.

Mindenki ad és kap

A virtuális közösségek segíthetik tagjaikat abban is, hogy hogyan viseljék el az információs túlterhelést. Az információs kor problémája, főleg diákok és szellemi dolgozók számára, akik idejüket az információ-áramlatban elmerülve töltik, a következő: túl sok információ áll rendelkezésre, és nincsenek olyan hatékony szűrők, amelyeken át az egyének számára hasznos és érdekes kulcsfontosságú adatokat meg lehetne rostálni. A mesterséges intelligencia-kutatás hívei megpróbálnak olyan "szoftverközvetítőket" kifejleszteni, melyek képesek arra, hogy megrostálják, megszűrjék az információs anyagot, és kikeressék a szükséges adatokat, megkímélve bennünket attól, hogy egy bizonyos információ megtalálásához mondjuk tizenötezer oldalnyi anyagot kelljen átnéznünk. Az én virtuális közösségemben nincsenek szoftver közvetítők (mert hiszen még nem is léteznek ilyenek), de van egy olyan hallgatólagos megegyezés, amely szerint időnként szoftver közvetítőkként működünk egymás számára. Ha az információs térben való vándorlásom során találok egy olyan adatot, amelyik engem nem érdekel ugyan, de tudom, hogy valamelyik "online" barátom értékelni fogja, küldök neki egy mutatót arról, hogy ezt hol találhatja meg.

E hallgatólagos megegyezés alapján mindenki ad és kaphat is valamit. Így én is mindig gondolok a barátaimra, és elküldöm nekik az információs mutatókat, ahelyett, hogy a számomra értéktelen információt a virtuális szemétkosárba dobnám. Ez nem kerül különösebb plusz energiába, hiszen az információs anyagot egyébként is meg kell szűrnöm, hogy megtaláljam a számomra fontos adatokat És mivel legalább húsz másik ember figyel arra, miközben az információs térnek azt a részét pásztázza, ahova én nem gyakran vetődöm el, hogy engem mi érdekelhet, így a kapott segítség nagyobb, mint az az energia, amit én mások segítésébe fektetek: az altruizmus és az önérdek tökéletes összhangja. Meghívtak például egy szakértői csoportba, amelynek az volt a feladata, hogy a technológiai fejlődést értékelő kongresszusi irodának tanácsokat adjon (U. S. Congress Office of Technology Assessment). A téma "Az információs kor kommunikációs rendszerei" volt. Mielőtt az első washingtoni találkozóra elindultam volna, nyitottam egy tanácskozást a "The WELL"-ben, amire különböző információ és technikarajongókat, valamint kommunikációs szakértőket hívtam meg, hogy segítsenek nekem az anyagot összeállítani.

Amikor az ipar képviselőivel, kormánytanácsadókkal, akadémiai szakértőkkel való panel-tanácskozás elkezdődött, körülbelül kétszáz oldalnyi szakértői vélemény állt rendelkezésemre a saját "panelemből". A témáról ennyi információt egyedül egész pályafutásom alatt képtelen lettem volna összegyűjteni, így azonban a virtuális közösség segítségével, ez hat hetet vett igénybe. Ezt a stratégiát bármilyen kutatási területre alkalmazni lehet, az irodalomkritikától szoftver fejlődésig.

A nehézségek

A látszólagos közösségeknek számos hátránya is van a valóságos, élő kommunikációval szemben, és ezeket is szem előtt kell tartanunk, ha a komputer által közvetített megbeszélések előnyeit fel akarjuk használni. Az a szűrő tényező, amely megakadályozza, hogy megtudjuk egy-egy résztvevő faját vagy életkorát, abban is akadályoz bennünket, hogy az arckifejezést, a "testnyelvet", a hangszint közvetíthessük, amelyek pedig az élő kommunikáció "láthatatlan", de létfontosságú részei. Az olyan finom, mégis nagyon fontos részletek, mint az irónia, a gúny, a szenvedély, amelyeket nemcsak a szavak maguk hordoznak egyedül, elvesznek, ha csak egy képernyőn megjelenő mondatsor jut el hozzánk. Ez a kommunikációs hiányközeg félreértések forrása lehet, és ez az egyik oka, hogy időnként, elég nagy gyakorisággal, felforrósodott hangvétel jellemzi a komputeren keresztül történő eszmecseréket, ami talán a normális beszélgetésekre kevésbé jellemző.

Hátrányok származnak még az on-line kommunikáció aszinkron, "egy -- több ember felé" jellegéből is. Ha telefonon beszélgetünk valakivel, biztosak lehetünk abban, hogy az illető akkor és ott azonnal megkapja üzenetünket. Az elektronikus posta megszünteti a telefonos fogócskát, de az üzenetátvitel bizonytalanabb.

Amikor elektronikus úton küldünk üzenetet valakinek, sosem tudhatjuk biztosan, hogy az illető mikor olvassa el azt, vagy egy számítógépes konferencia esetén nem tudhatjuk, hogy válaszunkat ki fogja elolvasni. Egy másik előny, mely könnyen hátránnyá is válhat, az, hogy sosem tudjuk biztosan, mikor kapunk üzenetet vagy választ, és hogy pontosan milyet: szórakoztató dolog egy válasz keretén belül többféle szempontot, kitérőt megismerni; de idegesítő az, ha egy keresett információ elvész a részletek áradatában.

A virtuális közösségek kiépítése és eredményes használata időigényes. Az elején új utasításokat kell megtanulni, új eljárásokat és szokásokat elsajátítani. Ez a tanulási folyamat legnehezebb része, és sokan egyszerűen feladják, mert komputeren át társalogni nem olyan egyszerű, mint a telefont felvenni vagy egy levelet megcímezni. Azonban sokkal több sikerélményt adhat, és mindig akad valaki, aki segít. A virtuális közösségek kiépítésére és használatára vonatkozó kulcsfontosságú tanács: ne féljünk kérdéseket feltenni és ne késlekedjünk a tőlünk megkérdezett dolgok megválaszolásával. Ha már szerencsésen kiismerjük magunkat a rendszerben, vessünk fel újabb és újabb megbeszélendő témákat: vessünk el információs magokat, majd figyeljük meg, hogyan alakul ki vita körülöttük, tanulmányozzuk, milyen módon fejlődik ki a tudás a gondolatok cseréje nyomán. Küldjük el a másokat érdeklő adatindikátorokat és a fejtegetések anyagát -- és kérjünk meg másokat is erre. Minden lehetséges kommunikációs eszközt használjunk fel: az egyének közötti kommunikációhoz és személyes találkozók megbeszélésére használjuk az egyéni elektronikus postát; a közös tanácskozásokat pedig a többek érdeklődésére számot tartó megbeszélésekre, tervek és életrajzok (saját és másoké) elkészítésére használjuk.

Ezek segíthetnek az egyénnek és a közösségnek abban, hogy megismerjék személyiségünket és érdeklődési körünket. Ne felejtsük azonban el azt, hogy a telefonbeszélgetések és a személyes találkozások még mindig nagyon megfelelő módjai annak, hogy a komputeren át kötött barátságainkat megerősítsük és kiteljesítsük.

Fordította: Strbik Csilla