A FENYŐFA

Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte,
levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak
körülötte. De a kis fenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön;
a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a
parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor
szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek,
máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a
kis fenyő tövébe, és azt mondták:

- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kis fenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora hajtással lett
magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból
mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.

- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim -
sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat,
koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az
ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék,
mint azok ott!

És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a
szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor
elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró
borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és
futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is
elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem
ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és
hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon - áhítozott a
kisfenyő.

Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden
esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő,
amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges
faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták
ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig
lehetett megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak
közé csaptak, és elvitték őket az erdőből.

Hová vihették? S mi várhat rájuk?

Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:

- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem
találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg
gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:

- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból
útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a
társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is nekik,
de igen magasan hordták a fejüket.

- Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!

- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.

- Örülj az ifjúságnak! - intették a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt!

És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.

Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az
erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a nyughatatlan
fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem
csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is
elvitték az erdőből.

- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi
fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb
is, mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?

- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták a verebek. -
Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová
mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te
nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg
szobában álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal,
sokféle játékkal aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg
száz gyertya fénylett.

- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága. - És aztán? Aztán mi történt?

- Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép volt.

- Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a
ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. - Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a
tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már
újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a
városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a
meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán?
Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl
olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám.
De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom,
mi lelt.

- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár. - Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!

De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt,
ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron. Az emberek, akik
látták sötétzöld pompájában, azt mondták: "De szép fa ez!" És karácsony
táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély
sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön;
nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell
válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem
látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat,
virágokat, talán még a madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt
kellemes.

Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól:

- Ez a legszebb! Ezt választjuk.

Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe vitte
a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha
mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette a tetejüket -,
hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas
asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz
tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy
homokkal megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem
láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre
állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!

Inasok és szobalányok léptek a szobába, és
díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak
ágaira; a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót
függesztettek fel gallyaira - úgy festettek, mintha rajta termettek
volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek.
Zöld tűi között babák ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az
emberek, csak kicsinyek - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -,
fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó,
milyen szépséges szép!

- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.

"Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa. -
Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán?
Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a
verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve,
télen-nyáron, örökétig?"

A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás.

Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain.
Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett;
az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon.

- Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.

Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a
remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti
valamelyik ékességét - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De
egyszer csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be,
olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt
léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán
megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy
szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az
ajándékokat.

- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Ugyan mi lesz velem?

A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan
elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról,
amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az
ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a
mennyezethez, talán fel is döntik.

A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás
játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka
pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy
almát vagy fügét a fán.

- Most egy mesét! Egy mesét! - hízelegtek körül a
gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A
kövér ember leült a fa tövébe.

- Itt erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is
hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét
mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű
Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és
feleségül kapta a királykisasszonyt?

- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. -
Együgyű Jankóról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a
fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: "Velem már nem is
törődnek!" Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből.

És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki
lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a
királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:

- Mesélj még! Mesélj!

Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.

A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az
erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. "Együgyű Jankó
lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen,
úgy látszik, ez a világ sora!" - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó
szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! "Bizony,
bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és
királykisasszonyt kapok feleségül!" - álmodozott. S már előre örült a
másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel
ékesítik fel.

"De holnap nem remegek! - fogadkozott. - Szívből
örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű Jankó
történetét, talán még Mákszem Matyiét is", és hallgatagon, tűnődve
virrasztott egész éjszaka.

Reggel inasok és szolgák léptek a nagy szobába.

"Újra feldíszítenek!" - gondolta ujjongva a fenyőfa.

De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték a
lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová egyetlen
napsugár sem ért el.

"Hát ez meg micsoda? - kérdezte magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!"

Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott:
Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl senki.
Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a
sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy
mindenki megfeledkezett róla.

"Odakinn most tél van - vigasztalta magát. - Kemény
és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért
kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám.
Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami
társam!"

- Cin, cin! - cincogta egy előiramodó egérke. Aztán
odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai
közé.

- Rettenetesen hideg van! - panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő?

- Nem vagyok én öreg! - felelte a fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek.

- Honnan jöttél? - kérdezték az egerek. - És mit
láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. - Mesélj nekünk a világ
leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában,
ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol
faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren
jövünk ki. Jártál-e ott?

- Ott nem jártam - felelte a fenyőfa. - De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek.

És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén:

- Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog voltál!

- Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán újra végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan, egészen szép idők voltak azok!

Aztán elmesélte, mit látott karácsony este, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain.

- Ó! - álmélkodtak az egérkék. - Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő!

- Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! - bosszankodott a
fenyő. - Ezen a télen hoztak az erdőről. A legszebb korban vagyok. Csak
nagyon magasra nőttem.

- Olyan szépen tudsz mesélni! - lelkesedtek a
kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét, hogy azok
is hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt, annál
jobban emlékezett ifjúságára, és azt sóhajtotta magában:

"Mégiscsak szép idők voltak azok! De visszatérhetnek,
még visszatérhetnek egyszer! Együgyű Jankó is lebucskázott a grádicson,
mégis megkapta a királykisasszony kezét, hátha nekem is
királykisasszony jut feleségül!" - és az erdő legszebb fiatal nyárfája
jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb
királykisasszonya.

- Ki az az Együgyű Jankó? - kérdezték az egérkék. És a
fenyő elmondta nekik az egész mesét - karácsony este minden szavát
megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek
gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egér hallgatta
a fenyőfát, vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek
ócsárolták a mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik
sem tetszett olyan nagyon a fenyőfa meséje.

- Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod? - kérdezték a patkányok.

- Csak ezt - felelte a fenyő. - Életem legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen boldog vagyok.

- Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz olyat, ami faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét?

- Olyat nem tudok - mondta a fenyő.

- Akkor ajánljuk magunkat! - És a patkányok faképnél
hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a fenyőfa keserűen
sóhajtotta - Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém
telepedtek, és a meséimet hallgatták! Ők is elfelejtettek. Most már csak
akkor leszek boldog, ha egy napon levisznek innen.

De mikor lesz az, mikor?

Egy reggel emberek jöttek fel a padlásra, félretolták
a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt. Nem bántak éppen
szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már vonszolta is a
lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap.

- Újra kezdődik az élet! - ujjongott a fenyő. Érezte
az üde levegőt, az első napsugarakat - kinn volt az udvaron. Olyan
gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni magát. Volt
elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott; rózsák
hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között
fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: "Csivitt, csivitt, a párom,
az van itt!" De persze nem a fenyőfára értették.

- Most aztán élek! - örvendezett a fenyőfa, és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi tűlevele.

Ott hevert csalán és gaz között az udvar sarkában. De
a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a
napsugarakat.

Az udvaron vidáman játszottak a gyerekek, akik
karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek neki. A
legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az
aranycsillagot.

- Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén
karácsonyfán! - kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek
recsegve törtek le kis csizmája alatt.

A fenyőfa elnézte az üdén virágzó, szép kertet, aztán
végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott vissza a padlás sötét
zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám karácsonyestre meg a
kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó meséjét.

- Elmúlt, minden elmúlt! - sóhajtotta a szegény
fenyőfa. - Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most
már késő!

Jött egy fejszés ember, és fölvágta a fenyőfát;
jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst alatt, s
mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott. A
kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé,
belenéztek, és harciasan kiabálták: "Piff-puff!" A fenyőfa pedig minden
roppanásnál - egy-egy sóhaj volt minden roppanása - egy nyári napra
gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak
fölötte; a karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen
mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy
marék hamu.

A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a
legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén
a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a
fának is, vége a mesének is; vége, vége - minden mesének ez a vége.

Forrás:

http://www.origo.hu/archivum/20091126-karacsonyi-tortenetek-es-mesek-oscar-wilde-andersen-charles-dickens-o.html